Vágyakozás

2011 december 16. | Szerző: vavodka87

Hónapok óta nem írtam, aki olvasta az előző bejegyzéseket, tudja, hogy végtelen elkeseredést és csalódottságot éreztem a tavaszon. Ezt az érzést a főiskola váltotta ki. Igen, tudom, ez nem tragédia. Számomra viszont az volt. Még most is. Nem csak a főiskoláról van szó.

Fény az alagút végén?

2011 június 5. | Szerző: vavodka87

 Pár napra felszívódtam, nem volt alkalmam és lehetőségem írni. Az elmúlt két hét az önsajnálatról, a szószerinti falba-vágom-a-fejem-mert-ezt-érdemlem-ről szólt (minek következtében hatalmas dudorok éktelenkednek amúgyis sebes fejbőrömön.. Idegességemben mindig kikaparom a fejem és a kezem. Gusztustalan szokás, ámbár leszokni erről kb. olyan nehézséget okoz nekem, mint egy kezdeti státuszban lévő cukorbetegnek az édesség megvonása..) Nem ettem semmit szinte (kivéve amikor Barbara belém erőltetett némi pirítóst lekvárral) A koffein és a nikotin egymást kergették nevetgélve a szervezetemben ( újabb gusztustalan szokás) Én nem is tudom, hogy van-e még ember a Földön, aki így reagálja le, ha csúszik az iskolával?! ( ha igen, privát emailt nekem de gyorsan: a környezetemben élők már nem bírnak elviselni..Én se magam ) 

Érdekes, hogy ambivalens gondolatok és érzések kavarognak bennem: egyszer úgy érzem, hogy rendben lesz minden, találok munkát, tanítok, megoldom, hiszen nem vagyok egy elveszett lélek. Ez tart 5 teljes percig. Aztán megint a kétségbeesés: mi lesz ha nem lesz munkám? A büszke szülői tekintet ezúttal is elmarad ( na nem mintha már ismerném ezt a nézést) Aztán megint: fejezd ezt be, ezzel semmit nem oldasz meg, másnak nálad sokkal nagyobb problémái vannak te meg egy vacak suli miatt nyavalyogsz?? 

Igen.. És ekkor beugrik a másik probléma aka Gergő.. Nem igazán értek a pasik nyelvén ( ki ért, akinek Isten azt az ajándékot adta, hogy havonta egyszer emlékezzék női mivoltára?) 

Szóval Gergő és én amolyan “haverok” voltunk. Semmi extra: évente 1-2x találkoztunk, egy a baráti kör, Neki barátnője volt, nekem barátom, meg se fordult a fejünkben, hogy egyszer mi. Úgy értem MI. Ami egyenlő azzal, hogy Ő és én..Ok, ha teljesen őszinte akarok lenni, nézegettem én őt, de.. házinyuszira ugye nem lövünk ( és amúgyse! a nyuszi aranyos állat, tessék őt szeretni!) Na szóval derült égből villámcsapásként ért, úgy éreztem magam, mint a felkent légy a szélvédőn, aki farkasszemet néz a vétkes sofőrrel, amikor is bejelentette nekem, hogy ő már régen is méricskélt engem( haha, összesen 158cm vagyok, nem lehetett nehéz dolga ) de, hogy ő most szedte össze magát, hogy megkérdezze… Hogy megkérdezze… ( együtt járnék-e vele? Fürödnék-e vele csokiszószban? Elmennék-e vele moziba???) Nem.. Egyikse.. Hogy megkérdezze, hogy úgymond mi lenne ha Ő és én találkoznánk kb. havonta egyszer? Ő akar lenni a havibajom? Vagy mi? Nem igazán értettem a dolgot először, de kezdett derengeni: magyarul, legyünk szexpajtások? Iiiiigen, mert ő   tudja, hogy nekem nincs senkim ( facebook, facebook…) És neki sincs senkije, de ő nem akarja feladni a függetlenségét és hogy ő engem kedvel.. És szerinte ez működne. Namost mindezt stílusosan a facebook chat-en kérdezte meg ( hol máshol…) Így nem látta a döbbent arckifejezést, ami az arcomra kiült. “Ugye nem mondod el senkinek sem ezt? “-kérdezte. Hm. A telefon a kezemben volt és azonnal riasztottam barátnőmet, hogy ez most mi lehet szerinte? Aki egy 2 perces röhögés után azt mondta: most miért ne? Júliustól monogám életet élsz, szórakozz egy kicsit, ki tudja mi lesz ebből… 

Na most ezt megvalósítani, hogy havonta találkozzunk valahol, nem egy egyszerű eset, komoly Excell-táblázat kell ide kérem szépen, másképp nem működik. Egy Kaliforniában élő barátnőm szerint Magyarországon távolságok nincsenek. De van, amennyiben szegény főiskolás vagy és nem rendelkezel gépjárművel. Mert hogy mindketten ebben a cipőben járunk. Node! Megbeszéltük, hogy akkor előbb ő látogat meg engem a törökök által oly’ sokáig lakott gyönyörű városban, ahol én élek, és majd én megyek hozzá a cívis városba, ahol ő él. Remek. Kész a terv. Áprilisban jön, kinéztük a dátumot, semmi gond nem lehet, minden klaffolni fog, lakótárs veszély elhárítva, menni fog itt minden mint a karikacsapás. Aha- az agyhalott ámde imádnivaló barátnőimmel nem számoltam… Ismétlem: imádom őket.. De amint Gergő berakta a lábát hozzám, hát jöttek ők is egy üveg vodkával, hogy ” segítsenek oldani a feszültséget…” Mondanom sem kell, örültünk.. Végülis jól szórakoztunk, elmentünk még kocsmázni, aztán itthon megtörtént aminek meg kellett történnie. Másnap kettesben voltunk, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és minden jó volt. Aztán elment. Haza. Nem találkoztunk egy darabig, de az sms-ek jöttek-mentek, az emailek napról napra hosszabb lettek és már majd’ megőrültünk, hogy viszont találkozzunk. Most rajtam volt a sor, hogy meglátogassam Őt. 

De erről majd egy másik blog bejegyzésben, félek, hogy túl sokat írok és kevesen olvassák! Amit én nem szeretnék, szóval tessék olvasni, folytatása hamarosan következik!:) Mindenkinek szép vasárnapot :))

moi azaz a totális csőd szélén álló nő (??) bemutatása

2011 május 31. | Szerző: vavodka87

 Erre kapásból az lenne a válaszom ( normál körülmények között ) hogy nem. De mert nem áll fent a veszély, hogy Ági ( nekem csak “anya” ) olvassa a blogomat, ugyanis Ő az internethez nem ért, nyugodt szívvel mondhatnám, hogy engem a szüleim semmire se tanítottak meg. De ez így ebben a formában nem teljesen igaz 🙂 

Megtanítottak arra pl. hogy mindig annak van igaza, aki a leghangosabban beszél. Mindig igyak kávét reggel, de ne gyújtsak rá soha. Tanuljak meg élni ( hahóóóóó, és azt hogy kell, tessék mondani?? ) ne mutassam ki az érzelmeim és főképp szokjak hozzá, hogy nekem soha semmi nem sikerül. 

1987-ben látta meg a napvilágot egy tikkasztó augusztusi napon, este 7körül ( Ági nem teljesen emlékszik rá… Semmi gond. Betudom a pszichés és nem pszichés fájdalmaknak, amiket születésem okozott Neki ) 

Lévén 80-as évek végét írjuk és lévén második gyermekként láttam meg a napvilágot szerény ám borzasztó hangos családomban, nem nehéz kitalálni, hogy születésem egyetlen oka a kölcsön, amiből aztán felépítkeztünk. Ezt egyébként nővérem sokszor fejemhez vágta kiskoromban: Ő a szerelem gyerek, én pedig az otépés. Erre már kiskoromban is az volt a válaszom, hogy ha nem akarja magát az utcán találni, jobb ha le száll rólam, ugyanis nekem köszönheti, hogy fedél van a feje fölött. 

Nővérem és köztem 7 év van, ami lássuk be, elég sok. Ő a tökéletes gyermek: a jó tanuló, jó sportoló, nem csavarog, nem bulizik, sorra leteszi a nyelvvizsgákat, a jogosítványt, a főiskoláit pedánsan elvégzi, ösztöndíjat kap, időben férjhez megy és szül egy gyereket. 

Ellenben én: nem tanultam jól, csavarogtam és habár nyelvvizsgával rendelkezem kettővel ( ok, másfél ) azt se elsőre csináltam meg. Nahát van ilyen- de ha az embert egy tökéletes nővérrel áldotta vagy verte meg a SORS, nem biztos, hogy olyan könnyen tudja magát túl tenni ezen. 

No és a jelenlegi életem?? Két szakos vagyok, mindkettővel végeznem kellett volna már jó rég, de sajnos nem jött össze a dolog. Kilátástalan a helyzetem, nem találok munkát ( pedig keresek ) nem találok célt és egyáltalán semmit! Ezért pattant ki az isteni szikra, hogy felmenjek az okos és egyetlen és imádott nővéremhez Butapestre, hogy akkor kitaláljuk, mi légyen velem. ( Mivel haza nem merek menni, ez az egyetlen megoldás jelenleg ) 

Summa summarum: 1. Nincs diplomám. 2. Nincs állásom. 3. Nincs pasim. 

Bármiféle lélekemelő megoldásnak, tanácsnak, pofonnak örülnék!:) 

( sokat látott és gyakorlott blogolók nézzék el nekem a kezdeti bénázást- még csak most kezdtem el írni, de asszem’ nem lesz itt baj: hamar rákapok az ízére;) ) 

voila

2011 május 30. | Szerző: vavodka87

 Nem szépítek: a jelenlegi életem kudarcok sorozata… Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal, hogyan tovább, mit csináljak.. Egyetlen oka a blog írásnak az az, hogy kiadjak magamból minden feszültséget ( a múltkori borozás kudarcba fulladt, miután már este 6kor számomra a buli véget ért…) Szóval úgy döntöttem,hogy ezt a módszert még egyszer NEM vetem be, mást kell keresnem.

Mivel mindig is szerettem írni, hirtelen az isteni szikra kipattant: mi lenne HA írnék? Mi lenne HA leírnám bánatom és ezáltal TALÁN megnyugodnék kissé? Ezt a gondolat menetet tovább követte egy kissé vad terv: mi lenne ha újságíró lennék? Na itt már komolyan el kezdtem gondolkodni épp elméjűségemen.

Habár szeretek írni, most mégis úgy döntöttem, hogy leteszem a lantot és holnap kitálalok, nem szépítek és iszonyatosan kíváncsi leszek, egyáltalán lesz-e aki olvassa a bejegyzésem? Lesz-e olyan, aki segít? Netán inkább támadnak majd?