Fény az alagút végén?

2011 június 5. | Szerző: vavodka87 |

 Pár napra felszívódtam, nem volt alkalmam és lehetőségem írni. Az elmúlt két hét az önsajnálatról, a szószerinti falba-vágom-a-fejem-mert-ezt-érdemlem-ről szólt (minek következtében hatalmas dudorok éktelenkednek amúgyis sebes fejbőrömön.. Idegességemben mindig kikaparom a fejem és a kezem. Gusztustalan szokás, ámbár leszokni erről kb. olyan nehézséget okoz nekem, mint egy kezdeti státuszban lévő cukorbetegnek az édesség megvonása..) Nem ettem semmit szinte (kivéve amikor Barbara belém erőltetett némi pirítóst lekvárral) A koffein és a nikotin egymást kergették nevetgélve a szervezetemben ( újabb gusztustalan szokás) Én nem is tudom, hogy van-e még ember a Földön, aki így reagálja le, ha csúszik az iskolával?! ( ha igen, privát emailt nekem de gyorsan: a környezetemben élők már nem bírnak elviselni..Én se magam ) 

Érdekes, hogy ambivalens gondolatok és érzések kavarognak bennem: egyszer úgy érzem, hogy rendben lesz minden, találok munkát, tanítok, megoldom, hiszen nem vagyok egy elveszett lélek. Ez tart 5 teljes percig. Aztán megint a kétségbeesés: mi lesz ha nem lesz munkám? A büszke szülői tekintet ezúttal is elmarad ( na nem mintha már ismerném ezt a nézést) Aztán megint: fejezd ezt be, ezzel semmit nem oldasz meg, másnak nálad sokkal nagyobb problémái vannak te meg egy vacak suli miatt nyavalyogsz?? 

Igen.. És ekkor beugrik a másik probléma aka Gergő.. Nem igazán értek a pasik nyelvén ( ki ért, akinek Isten azt az ajándékot adta, hogy havonta egyszer emlékezzék női mivoltára?) 

Szóval Gergő és én amolyan “haverok” voltunk. Semmi extra: évente 1-2x találkoztunk, egy a baráti kör, Neki barátnője volt, nekem barátom, meg se fordult a fejünkben, hogy egyszer mi. Úgy értem MI. Ami egyenlő azzal, hogy Ő és én..Ok, ha teljesen őszinte akarok lenni, nézegettem én őt, de.. házinyuszira ugye nem lövünk ( és amúgyse! a nyuszi aranyos állat, tessék őt szeretni!) Na szóval derült égből villámcsapásként ért, úgy éreztem magam, mint a felkent légy a szélvédőn, aki farkasszemet néz a vétkes sofőrrel, amikor is bejelentette nekem, hogy ő már régen is méricskélt engem( haha, összesen 158cm vagyok, nem lehetett nehéz dolga ) de, hogy ő most szedte össze magát, hogy megkérdezze… Hogy megkérdezze… ( együtt járnék-e vele? Fürödnék-e vele csokiszószban? Elmennék-e vele moziba???) Nem.. Egyikse.. Hogy megkérdezze, hogy úgymond mi lenne ha Ő és én találkoznánk kb. havonta egyszer? Ő akar lenni a havibajom? Vagy mi? Nem igazán értettem a dolgot először, de kezdett derengeni: magyarul, legyünk szexpajtások? Iiiiigen, mert ő   tudja, hogy nekem nincs senkim ( facebook, facebook…) És neki sincs senkije, de ő nem akarja feladni a függetlenségét és hogy ő engem kedvel.. És szerinte ez működne. Namost mindezt stílusosan a facebook chat-en kérdezte meg ( hol máshol…) Így nem látta a döbbent arckifejezést, ami az arcomra kiült. “Ugye nem mondod el senkinek sem ezt? “-kérdezte. Hm. A telefon a kezemben volt és azonnal riasztottam barátnőmet, hogy ez most mi lehet szerinte? Aki egy 2 perces röhögés után azt mondta: most miért ne? Júliustól monogám életet élsz, szórakozz egy kicsit, ki tudja mi lesz ebből… 

Na most ezt megvalósítani, hogy havonta találkozzunk valahol, nem egy egyszerű eset, komoly Excell-táblázat kell ide kérem szépen, másképp nem működik. Egy Kaliforniában élő barátnőm szerint Magyarországon távolságok nincsenek. De van, amennyiben szegény főiskolás vagy és nem rendelkezel gépjárművel. Mert hogy mindketten ebben a cipőben járunk. Node! Megbeszéltük, hogy akkor előbb ő látogat meg engem a törökök által oly’ sokáig lakott gyönyörű városban, ahol én élek, és majd én megyek hozzá a cívis városba, ahol ő él. Remek. Kész a terv. Áprilisban jön, kinéztük a dátumot, semmi gond nem lehet, minden klaffolni fog, lakótárs veszély elhárítva, menni fog itt minden mint a karikacsapás. Aha- az agyhalott ámde imádnivaló barátnőimmel nem számoltam… Ismétlem: imádom őket.. De amint Gergő berakta a lábát hozzám, hát jöttek ők is egy üveg vodkával, hogy ” segítsenek oldani a feszültséget…” Mondanom sem kell, örültünk.. Végülis jól szórakoztunk, elmentünk még kocsmázni, aztán itthon megtörtént aminek meg kellett történnie. Másnap kettesben voltunk, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és minden jó volt. Aztán elment. Haza. Nem találkoztunk egy darabig, de az sms-ek jöttek-mentek, az emailek napról napra hosszabb lettek és már majd’ megőrültünk, hogy viszont találkozzunk. Most rajtam volt a sor, hogy meglátogassam Őt. 

De erről majd egy másik blog bejegyzésben, félek, hogy túl sokat írok és kevesen olvassák! Amit én nem szeretnék, szóval tessék olvasni, folytatása hamarosan következik!:) Mindenkinek szép vasárnapot :))